Elözmények:

Pár évvel ezelött egy Péter nevü fiú barátja elköltözése után új iskolába ment. Sikerült sok barátot szereznie és jó tanuló lett. Egy dolog viszont bántotta a legelején: egy fontos személy elment az életéböl talán örökre, én nem mondhatta el neki mit érzett. Azóta már ez kiment a fejéböl.

 

Napjainkban:

Péntek. Utolsó nap nyáriszünetig. A tanár egy utolsó házifeladatot ad, majd csöngetnek. Mindenki megy haza, ám Péter még marad és az iskola alaksoraban segít a takarítónak a munkában.
- Köszönöm hogy te mindig segítesz nekem - hálálkodott a nö
- Ugyan szóra sem érdemes - legyintett, majd egy nagy kartondobozt vett elö. Egy fekete borítású füzetre felkapta figyelmét. Egy tanár aki már lehunyt, abban tartotta egy kedvenc diákjának az életéröl szóló fogalmazásait.
- Nem gond ha ezt... hazaviszem?
- Dehogy, vidd csak. Abban a dobozban már nem hiszem hogy az iskola részére bármi is lenne. - mondta nyugodtan, miközben pakolta a dobozokat. Miután Péter hazaért a kemény munka után, megírta az utolsó házit, megvacsorázott, számítógépezett egy kicsit, vett egy jó forró fürdöt majd este 10-kor eszébe jutott az a bizonyos füzet. Elövette és elkezdte olvasgatni. Az elsö fogalmazás a barátokról szólt, de a második annál érdekesebb volt, így elkezdte azt is olvasni.

Régen, új iskolába kellett mennem. Féltem hogy nem lesznek barátaim. Aztán megismerkedtem egy aranyos fiúval. Nagyon jó, majd késöbb legjobb barátok lettünk. Mindig együtt játszottunk mint a mesékben a két hös, mi ezt alakítottuk. Aztán egy nap közölte velem, majd az osztállyal hogy el kell költöznie..újra. Fiú létemre teljesen összerogytam és sírtam, mintha csak a halálom napja lett volna. Csipkedtem magam, remélve ez csak egy rossz álom...de nem az volt. Rá két nappal, a vonatállomáson áltam egy farmerben és egy fehér pólóban. Ökölbe szorított kezekkel folytottam vissza felgyülemlett könnyemet. Aztán megláttam Öt... ugyan azt viselte mint én csak rövid farmer volt rajta és fekete póló. Késöbb aztán a szülei feltessékelték a nemrég megérkezett vonatra. Lassan fellépkedett rá, én pedig csak áltam és néztem. Néztem Öt, ahogy még sosem : fájdalommal. Ki tudja elmondani milyen érzés elveszteni a lelked egy részét úgy hogy valójában sosem vették el? Ugye senki... Senki sem tudott róla annyi mindent mint én, és rólam sem csak ö. Senki sem, soha. Odafutottam, és könnyes szemekkel nyujtottam felé a kezem. Megpróbáltam még egyszer megérinteni hogy sose felejthessem el, de a vonat lassan indulni kezdett. Mondani akartam neki valamit " Sándor én.. " de ekkor a vonat egy hatalmasat sípolt, majd gyors ütembe kezdett. Egy könycsepp folyt le az arcán. S bár nem látszott annyira az arcomon a szívem...a szivem leírhatatlanul fájt. Fájt hogy most ment el életem értelme. Nem csak egy barát a nagyvilágból. A világom értelme. Próbáltam neki még egyszer szólni, mégegyszer elmondani mi mindent jelentett számomra a barátságunk, de nem lehetett. Az életemet tartó lánc itt szakadt el. Bár tudhattam volna, mit akart mondani, de azt hiszem talán azt ... -  

- Én is Péter...én is.