Érzem, ahogy a lelkemet emészti egy érzés,
Ahogy lassan semmivé válik a lelkem,
Mint soha nem létezett önkép,
Talán ez keserübb mint hittem.

 

Egyetlen rózsaszálként hajlottam a vázából,
Senki nem segített nekem, hisz ugyan :
Egy tüskés virágról senki nem ábrándozik,
Csak hervad lassan, egyedül, magányosan.

 

Hittem abban, hogy egyszer én is boldog leszek,
De felemésztett a keserves büntudat,
Hogy miét tettem olykor olykor egy emberrel rosszat.